A BUDDHIZMUS ÉS A MAGYAR LELKÜLET HASONLÓSÁGÁRÓL

 
1957 telének egyik reggelén kopogtatott a bosztoni kis MEFESZ irodánk ajtaján egy narancsbarna csuhás, mélyen hajlongó fiatalember. Én akkor még nem tudtam angolul, ezért amikor elment, megkérdeztem Balthay Jancsit, hogy ki volt ez, mit mondott? „Az új Dalai Láma” – válaszolt Jancsi. Azt mondta, hogy ne keseredjünk el, mert „az igazság erősebb a tankoknál!” Ma is magam előtt látom ezt az imára kulcsolt kezű, kopaszranyírt, hajlongó fiatalembert, s elgondolkozom, hogy én az ő helyében vettem volna-e a fáradságot, hogy lenyomozzam a magamfajta idegeneket és megpróbáljak beléjük lelket önteni? 

Aztán egy fél évszázaddal később úgy hozta a sors, hogy egy kellemes amerikai turista csoporttal bejártuk Vietnámot és Kambodzsát. Így egy kicsit jobban megismertem ezeket a természet és az ősök szellemeit tisztelő, budhista-taoista-konfuciánus gondolkozások ötvözetétől áthatott távolkeleti népeket. Láttam köztük sok hasonlóságot, az asszonyok büszke, egyenes tartásától (amit lehet, hogy a fejükön hordott terhek okoznak), az arcukon ülő nyugalomig, békéig és láttam különbözőséget is, olyasmiket, mint hogy Vietnámban „a legény hoz asszonyt a házhoz”, míg Kambodzsában „férjet hoz a leány”.

Amin leginkább elcsodálkoztam az volt, hogy ez a bivalyokkal rizsföldet szántó paraszti világ nékem nem volt idegen, hogy itt valami ismerősre találtam! Nem tudom miért, de az Apám által sokat emlegetett „magyar röghatás” járt az eszemben. Az a hatás, ami a magyar levegőből, tájból, gólyafészekből, nótából és közmondásokból összeáll és egyenesen az ott élők lelkét formálja. A hatás, mely idővel magyarrá tette a zsidót, tótot, svábot vagy cigányt. Itt is azt éreztem, hogy ez a természetet és ősöket imádó társadalom ugyanúgy megőrizte, átmentette lelkében a budhizmust megalapitó Sziddhartha Gautama hatását, mint mi Vazulét. Hiába élt az irástudatlan Sziddhartha Gautama Krisztus előtt 500 évvel, vagy hiába öntötték a forró ólmot a mi Vazulunk fülébe, valami mégis fentmaradt hitükből és ez a valami nekem ismerős.  

Úgy tünik, hogy mindkét nép kultúrája törzsi kultúra. Mindkét népnél érvényes az „én kutyám kölyke” gondolkozás és a bizalmatlanság a külvilág vagy a szélesebb környezet felé. Mig a törzsi kultúrák erősek, fentmaradnak a történelmi viszontagságok ellenére („a fű meghajlik, de megmarad”), ugyanakkor jellemzőjük a korrupció is, mert bizalmatlanok a törvények és intézmények felé, inkább az „összeköttetésben” biznak.

Amikor belépek egy vietnámi házba, - legyen annak tulajdonosa földműves vagy egyetemi tanár -, a „tiszta szoba” főhelyén ott áll a családi oltár. Azon néhány tárgyi emlék, fénykép, tömjén, füstölő és a tányérok, melyekbe azért tesznek ételt, hogy a testileg elköltözöttek lelki jelenlétére emlékeztessenek. A vietnámi számára az ősök nem haltak meg, szellemük ott él velük, újjászületik az unokákban ugyanúgy, mint ahogy otthonaikban jelen vannak a falu és a nemzet szellemei is. Amikor ezt látom, eszembe jut irodám, melynek főhelyén nagyapám festménye van, alatta doktori disszertációja és szüleim fényképei. Mellettük pedig Kossuthnak egy kézzel irott levele és a falum asszonyai által himzett magyar cimer. (Csak a tömjén hiányzik! – hümmögöm).  

A vietnámiak az öregeket tisztelik, nem az élők születésnapját ünneplik, hanem a már elköltözöttek halálának napjára emlékeznek. Szerintük a test rabságába zárt embert a karma (az előző élet lendülete) viszi tovább az újjászületésbe, a következő életbe  egészen addig, amíg annyira meg nem tisztul, hogy már nem kell újjászületnie, elhagyhatja a testet. Ez a nirvána. Vallásuk tanítása szerint a főbűn a gyilkolás, majd fontossági sorban ezt követi a lopás, paráznaság, hazugság és részegesség. Kolostoraik szerzeteseinek élete mereven szabályozott, kiterjed az élet olyan apró részleteire is, mint hogy mikor ehetnek, hogy milyen keskeny ágyban kell aludniuk és hogy pénzt nem fogadhatnak el, ahhoz nem nyúlhatnak.
            A vietnámi életfilozófia lényege, hogy az ember csak önmagát tudja megváltoztatni, hogy nem kifelé, hanem befelé kell élnie, önmagában kell keresnie az emberfelettit, mert az isteni szikra (a szeretet) ott van mindannyiunkban. A vietnámi ember a maga lelki békéjét meditálással keresi. Ez egy ismétlődő, hümmögő éneklés, kicsit olyan mint nálunk a litánia, vagy a rózsafüzér mormolása. (A modern tudomány a közelmúltban megállapitotta, hogy az agyunknak melyik részén magas az elektromos aktivitás akkor, amikor békés és boldog az ember. Amikor összehasinlították, hogy milyen aktivitás hozza létre az ilyen állapot létrejöttét, leghatásosabbnak a meditációt találták).

A vietnámi ember számára a leki béke szimbóluma a lótuszvirág. Ott van az minden (sajnos a háborúban agyonbombázott) ősi kolostor tavacskájában. E tavak körül sétálva meditáltak a szerzetesek. Számomra érdekes volt hallani, hogy Ho Chi Minh nem volt atheista, hogy egy ilyen meditáció után ajánlotta fel Amerikának a szövetséget abban az esetben, ha Washington engedélyezi 1956-ban a szabad választásokat, melyet ellenzett a franciák által hatalomba helyezett déli bábkormány. A vietnámiak gyakran megkérdeztek, hogy miért is volt a háború, miért voltunk ellene Vietnám önállóságának, a szabad választásnak, miért támogatta egy volt angol gyarmat a francia gyarmatosítókat? Miért hittük, hogy félni kell a kínai befolyás erősödésétől egy olyan országban, mely ezer évig harcolt a kinai megszállók ellen? 

Azt is csodálkozva hallottam, hogy a mi unitariánus vallásunk az egyetlen keresztény vallás, mely ismerős a vietnámi embernek. Azért van ez a szimpátia, mert szerintük a keresztény vallás nem toleráns, nem fogadnak el más istenséget, más theológiát, mint a magukét. A vietnámi vallásnak nincs bibliája, doktrinája vagy papi hierarchiája. A Teremtőt a teremtményeiben, igy önmagukban, a természetben és őseikben keresik. Ezért is vonzódnak Dávid Ferenc unitariánus vallásához, melynek nincsenek dogmái, nincs Szentháromsága, nem hisz se bűnben, se pokolban, de hisz a toleranciában, a más ember hitének tiszteletében, hisz az áldozatban, a szolgálatban. Az unitariánus azt mondja, hogy mindannyian magunkban hordjuk a szentlelket, a budhista azt mondja, hogy minden élőlényben jelen van a „buddhaság”.

A konfucianizmus tanítása szerint a legmagasabbrendű emberi hivatás a szellem művelése („a könyvek olvasása nemesit”), a második legfontosabb hivatás a földnek művelése, a harmadik a kézművesség és messze az utolsó az üzletelés, a kereskedelem. (Ho Chi Minh ezt a sorrendet borította fel amikor a föld muűvelését próbálta a főhelyre hozni, de mára már a vietnámi ember visszatért az eredeti értékrendhez). Konfucius és Mencius ugyanúgy kiverte volna a templomból a pénzváltókat, mint Jézus. Egyik legfontosabb tanításuk az, hogy az embernek választania kell az anyagi gazdagság és a lelki gazdagság között. Szerintük az egyik kizárja a másikat, mert a sikeres üzleteléshez hazudni kell, s a hazugság elsorvasztja a lelket, mert aki hazudik, nem képes becsülni önmagát.

Emlékeztetett ez a gondolkozásmód a magyar faluéra. Amikor Konfucius azt mondja, hogy: „Ha rizst eszel, gondolj a paraszti munkára mely azt termelte, ha ruhát öltesz, gondolj a takácsra ki azt szőtte..”, akkor érzem, hogy ezt egy magyar faluban is igy mondanák. A tudást, az életbölcseség gyüjtését azért tartja a vietnámi a legfontosabb emberi erénynek, mert az befelé irányul, míg az üzletelést azért veti meg, mert az kifelé, és akkor sikeres, ha becsapjuk, kihasználjuk a másik embert. Ezt a feszültséget az anyagi és lelki gazdagság keresése között gyakran éreztem utazásunk folyamán, mert a modern fogyasztói társadalomból jött turista gondolkozása szöges ellentétben van a budhizmuséval.

A vietnámi gondolkozás szerint a kapzsiság és a pénzimádat nem más, mint a másik ember feletti uralkodni vágyás, tehát a hatalom igénye és ez szerintük egyik formája a gyűlöletnek, ami a budhisták szerint a lelki öngyilkosság forrása. Szerintük ma egy szellemi kolonializálás van folyamatban, a kényelem és a gépek imádata, melyek nem tehetik boldoggá az embert. Egy szó mint száz, amikor ezt a pici öreg vietmámi tanárt, Hüu Ngoc-ot hallgatom, s közben körülnézek, elkerülhetetlen, hogy ne gondoljak Madách londoni jelenetére, mert ma már Vietnam városaiban is sokan vannak, akik azt hiszik, hogy attól lesznek többek, fontosabbak, ha nagyobb, ha magasabb a házuk.

Ami a budhista életszemléletet számomra legjobban jellemzi az a „yin-yang” jelenléte mindenben. Egy szinten ez a női és férfi vonások ötvözetét, mindenben való jelenlétét jelenti, yin a nőit (hideg, sötét, nedves) és yang a férfit. Egy másik értelmében viszont valami olyasmi, hogy minden rosszban van valami jó! Amikor példáúl a háborúról kérdezem és azt mondja, hogy „yin-yang”, az azt jelenti, hogy a napalm bomba és „agent orange” nélkül ma nem lenne Vietnamban turizmus, akkor mi most nem beszélgetnénk.  A „yin-yang”-ban van valami nyugalom és optimizmus, mert képes minden helyzetben felismerni a jót, az örülni valót.

A háborút illetően is érvényesül a yin-yang, mert nem a milliónyi halottra emlékeznek, hanem a Kent State-i diákokra, akik az ő békéjükért is adták az életüket. Nekem váratlan volt, hogy míg a világ sok pontján szinte felelősségre vonják az amerikai turistát és sértegetik az amerikai külpolitika miatt, vagy Európában nem tesznek különbséget a személy és a kormánya között, addig Vietnámban igen. Még a GI-okról sem úgy beszéltek, mint ellenségről, hanem úgy mint akikkel ők együtt szenvedtek, akik nem önszántukból bombázták letemplomaikat, csak parancsot teljesitettek.

Magam is leereszkedtem a Viet Kong ásta, sokszáz kilóméteres, föld alatti labirintusba, melyben négykézláb is csak szőkösen halad az ember, s bizony a koromsötét és omladozó lyukban cammogva, egy idő után már erősen várja az ember, hogy végre fényt lásson az alagút végén. „Vajon hová dugták el ezt a rengeteg földet, hogy az amerikai bombázók ne lássák, hol folyik a munka?” - jár az eszemben a kérdés, miközben mászok. Mikor aztán kiérve megkérdezem, hogy hová tették, magától értetődően válaszolja a kis vietnámi, „hát az ő bombatölcséreikbe.”

Az agent orange még mindig nem tisztult fel, még mindig születnek három lábú kisbabák és egybenőtt ikrek. Az állam 2 dollárt fizet minden kiásott és beszolgáltatott aknáért. Ennek a 2 dollárnak nagy ára van, mert tele van az ország féllábú amatőr aknaszedőkkel. Láttam egyet futballozni is, amint a mankóján a hóna alatt, egy lábbal rúgta a gólt. Azt mondják, hogy még egy millió aknát kell felszedni és azt is, hogy a dzsungelben még ma is robbannak a cluster bombák.

Mi északról ereszkedtünk dél felé, néha gépkocsin, máskor belföldi repülővel, melyeken a pilóták olyan angolt beszélnek, mely számomra teljesen érthetetlen. Mikor az egyik járaton tiszta, érthető angol beszédet hallok, megkérdezem, hogy ennek mi az oka. „Oh, sok magyar pilótánk van!” Egy más alkalommal óriáskígyókat vettünk fel sálként a nyakunkba, s kérdezem Mártát, hogy „Mit gondolsz, ki fog lefényképezni?”, mire megszólal mellettünk egy magyar fiatalember, hogy „Én”. Saigonban, Ho Chi Minh városában egy kicsit elbeszélgettem a magyar konzullal. Azt mondja, 73 magyar él a városban, főleg az orvosságiparban dolgozó emberek, ugyanis Magyarországnak itt van orvossággyára.

Vietnám után Kambódiába mentünk ahol a dzsungel mélyén megcsodálhattuk a világ legnagyobb kőépitményét, a 80,000 elfánt évszázados munkájával felépitett csodavárost, Angkor Vat-ot. Ugyanebben az országban persze sajnos láthattuk azt is, hogy mit eredményezhet ha ebbe a békés keleti világba egy nyugaton (Párisban) tanult fanatikus elhozza az erőszakot. Pol Pot tagadta népe vallását. Elvetette a budhista életszemlélet alapját, azt a sorrendet, mely szerint a bölcsnek jár a legnagyobb tisztelet és szisztematikusan kiirtotta az összes tanult embert az országban. Három millió honfitársát gyilkolta le.

Vietnám szabadította fel az országot, ők léptek a kiírtott tanult emberek helyére az iskolákban és kórházakban. Ezért van, hogy ma a tanitók, orvosok és ügyvédek között legtöbben vietmámiak.

Érdekes, tanulságos út volt. A budhista és a mi gondolkozásunkban nagy hasonlóságot és nagy erőt éreztem abban is, hogy az emberi boldogságot belül keresi és abban is, hogy a yin-yang osztja életfilozófiánk lényegét: A fű meghajlik ugyan, de megmarad!
 
Ifj. Lipták Béla